450 éves esküvői jegykendő

A Kollégium őriz egy viszonylag kisméretű terítőt, amely a Szatmár vármegyei Nagyar gyülekezetének kincsei közt maradt fenn. A színes selyemfonallal hímzett kendőcske közepén elhelyezett vázából virágcsokor emelkedik ki, melyet gyümölcsökből álló díszített keret fog közre. Sarkaiba ZK és GL betűket hímeztek. Takács Béla, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának létrehozója derítette ki, hogy ezek a névbetűk minden valószínűség szerint Gyulafi Lászlót és Szécsi Katát jelzik. Az ő esküvőjük az 1570-es évek közepén volt, a kendőcske tehát az ifjú ara jegykendője lehetett. A jelenleg ismert úrihímzések között ez a legkorábbi bizonyíték lehet arra, hogy valóban adományoztak jegykendőket templomi célra.

A 17–18. században a magyar hímzőművészetnek a meghatározó, reneszánsz eredetű stílusa az ún. úrihímzés volt. A különlegesen finom vásznak és a leheletfinom patyolat igen múlékony anyag, az idők során az egykoron asztalokat, lakásbelsőket, női és férfi viseletdarabokat, de nyeregtakarókat is díszítő hímzett textíliák elhasználódtak: „meglengetegültek”, írta Palotay Gertrúd, az úrihímzések első kutatója. A hazai református gyülekezetekben azonban nagy számban maradtak fenn az ilyen hímzéssel díszített terítők és abroszok. Az eredetileg a jegyváltás során ajándékozott jegykendőket a hívek később a templomaiknak adományozták. Ebből alakult ki az úrasztali patyolatkendőnek nevezett templomi textília, amelyekkel úrvacsoraosztás alkalmával „megterítették az úr asztalát”. Mivel a református templomi felszereléseket a zsinati rendelkezések nem szabályozták, így a hozományba tartozó abroszok is válhattak liturgikus használatú tárgyakká.

P. Szalay Emőke