Református kerámiaművészet és Zán János munkái a Kollégium falain belül

A templomok a vallási, szellemi és kulturális élet központjaiként művészeti kincseink lelőhelyévé is váltak, ugyanis az elmúlt évszázadokban a falu lakóinak művészi befektetései a templomokban koncentrálódtak. Ilyenek voltak a fazekasság prominens termékei közé sorolható úrvacsorai bortartó kannák és korsók.

Sokáig nem foglalkoztak a szakemberek a református templomokban használt és meglévő cserépedényekkel, viszont nagyon sok gyülekezet büszkélkedhet múltunk emlékeit őrző, esztétikailag különleges darabokkal.

Az úrvacsoraosztás három edénye – pohár, kenyérosztó tál és boroskanna vagy -korsó – közül a cserépedények vonatkozásában főleg a bortartó kannákról és kancsókról beszélhetünk, ugyanis ezeket az eszközöket igyekeztek ezüstből vagy ónból készíttetni. A keresztelés alkalmával azonban – írott források is megerősítik – használtak cserépedényeket is (főleg bögre vagy ún. kupaformák, illetve cserép keresztelőtálak).

Különleges rendeltetésük miatt ezek az edények kiemelkedő szépségűek voltak és igényes gondossággal készültek, mesterük minden tudását és tehetségét beleadta a készítésükbe. Kresz Mária néprajzkutató kiemelte, hogy az úrasztali edények jelentőségéhez az is hozzájárul, hogy a készítőik gyakran megjelölték saját nevüket, a készítés helyét és idejét. Ezek az adatok sokat segítenek a más évszám nélküli művészeti alkotások behatárolásában.

A Debreceni Református Kollégium Múzeumában található, úrvacsorai és keresztelőedényként funkcionáló cserépedények között készítési idejük szerint vannak már a 18. századból származóak is, viszont a legtöbb a 19. század elejétől a század végéig terjedő időszakból maradt ránk. A cserépedények a 20. századtól folyamatosan kiszorultak a templomi használatból, viszont szerencsés módon a gyülekezetek napjainkig megőrizték azokat.

A nagyméretű, díszes cserépkorsók, kannák az úrasztala mellett vagy alatt álltak, melyekből az úrvacsora alkalmával az úrasztali ónkannákba öntötték a bort. Takács Béla felhívta a figyelmet arra, hogy törékenységük miatt ezek a régi és jelzett cserépedények muzeális értékeket képviselnek. Fennmaradásukat azzal magyarázta, hogy a mindennapi háztartási használattal ellentétben ezekhez a korsókhoz évente csupán 6–7 úrvacsorai alkalommal nyúltak.

Az úrasztali boroskannák vizsgálata, ahogy P. Szalay Emőke néprajzkutató is megjegyzi, hozzájárult például a 18–19. századi nagyváradi és a 19–20. századi beregi, illetve ugocsai szertartási edények részletesebb meghatározásához. Ezáltal olyan fazekashelyek és fazekasmesterek léte vált ismertté, melyekről sokáig a magyar népi fazekasság kutatása csak nagyon kevés információval rendelkezett.

Ilyen fazekashely volt az ugocsai Salánk (ma Ukrajna), amely települést a 19–20. század fordulóján találjuk meg az iparos kimutatásban a fazekashelyek között az 5–10 mesterrel nyilvántartott települések sorában, de az 1960-as évek végéig nem volt tudomásunk egy cserépedényről sem. 1969-ben viszont beleltározásra került a Tiszántúli Református Egyházkerület Egyházművészeti Múzeum gyűjteményébe egy salánki fazekasmester által készített és a mátészalkai gyülekezetben használt két úrasztali kanna, melyeket ma is meg lehet tekinteni a DRK Múzeumában.

A kannák anyaga cserép, s korongolt, domborműves díszítéssel készült, illetve karcolt felirat található rajtuk. Talpuk – melyek némileg sérültek – kerek, öblük a derekuk felett a legszélesebb. Nyakuk viszonylag széles, kiöntő csövük kissé szélesedő, hengeres. Fülük a nyakból indul. Díszítésüket a következőképpen valósította meg a mester: öblüket derekuk felett teljesen behálózza a benyomkodott felületű plasztikus csíkdíszítés, továbbá – a többi kárpátaljai edényhez hasonlóan – stilizált szőlőfürtök, kalászmotívumok fedezhetőek fel, a gombdíszek pedig rozetta alakban kerültek elhelyezésre. A fülön csavart vonalú plasztikus, illetve szurkált díszítmények láthatóak. A felirat – mindkét esetben – a fül alatt a következő: „Készíttette ezen korsót Lengyel György a m[á]tészalkai nemes eklézsia számára örök emlékezetre Salá[n]kon Zán János által már. 9. 1818.” Méreteiket tekintve a talpuk 13,5 cm átmérőjű, magasságuk pedig 45 cm.

Ennek a két edénynek a segítségével határozták meg egy mándoki úrasztali boroskorsó készítési helyét, ugyanis felirat nem szerepel a felületén, viszont díszítőtechnikája, díszítménye révén nagyon hasonlít a fentiekben tárgyalt két edényre. Ezen kívül szintén Zán János munkája volt használatban a kisari református gyülekezetben is. Ezzel már négy cserépkorsót ismerhetünk az említett fazekasmestertől.

A 19. század elején a falusi emberek többsége maximum a legközelebbi városig jutott el egész életében, s a korabeli úthálózat katasztrofális állapota sem könnyítette meg a távolsági közlekedést és kapcsolattartást. Így megállapíthatjuk, hogy a számunkra sokáig ismeretlen salánki Zán János a térség népszerű fazekasmestere lehetett, hiszen Kisar 70, Mátészalka 80, Mándok pedig 100 km-re fekszik Salánktól.

Külön öröm és büszkeség számomra, hogy e cserépedények is Salánk község sokszínűségére mutatnak, ugyanis e sorok írója sok szállal kötődik az ugocsai településhez. Zán János munkáinak felfedezése nem csak a falu, hanem a magyar református kerámiaművészet tudásanyagába, értéktárába tagozódott be, s ezzel újabb fehér folt vált színessé az iparművészet térképén. A református szertartásokra szánt fazekastermékek arra is rámutatnak, hogy milyen fontos volt a megrendelőknek és a fazekasmestereknek – akik megtiszteltetésként élhették meg a megbízást –, hogy akár az Úr asztala alatt, mellett álló úrvacsorai boroskannák is méltó külsőt kapjanak az úrvacsorai alkalmakra.

Barta Vince