A nemzeti ünnephez kapcsolódóan kiállítás nyílt a Debreceni Református Kollégium Oratóriuma előtti térben. A „Debreczen… szabadságunk nyugalmas bölcsője" – költők, írók 1849-ben című tárlat nemcsak Petőfi Sándor, Jókai ...
A nemzeti ünnephez kapcsolódóan kiállítás nyílt a Debreceni Református Kollégium Oratóriuma előtti térben. A „Debreczen… szabadságunk nyugalmas bölcsője" – költők, írók 1849-ben című tárlat nemcsak Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany János, élettörténetének vonatkozó debreceni szakaszát villantja föl, hanem Vachott Sándorné emlékirata alapján az ideiglenes beszállásolások családi miliőjét is megidézi. A fővárosból érkező költők és írók jelentős része nem egyedül érkezett: Vörösmarty Mihály Csajághy Laurával, Jókai Mór Laborfalvy Rózával, Vachott Sándor költő, író feleségével jött Debrecenbe.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc történeti kutatását és emlékének felidézését a legutóbbi évekig – az események jellegéből adódóan – a politikai és a hadi fejlemények bemutatása uralta. Debrecen vonatkozásában az országgyűlés ideiglenes áttelepülésének időszaka, 1849 első öt hónapja és az ezzel összefüggő, stabilizációt szolgáló szervezési tevékenység, valamint a Függetlenségi Nyilatkozat április 14-i elfogadása és közzététele, azaz a Habsburg-ház trónfosztása él a köztudatban. Ez a magyar nemzeti identitás szempontjából jelentős elhatározás a kiállítás terének emlékező hangulatát is elevenen áthatja, hiszen az Oratóriumban – az országgyűlés alsóházának üléstermévé alakuló imateremben – ért a gondolat tetté. S nemcsak a képviselők fejében…
Kevésbé ismeretes, hogy a kormánnyal menekülő pesti családok nőtagjai, kiváltképp a köztisztviselők, hírlapírók feleségei olykor elhagyták ideiglenes hajlékaikat és megmártóztak „a feszültségtől, és nem szűnő várakozástól mámoros Debrecenben”. Tavasz közeledtén nemcsak a Nánássy-féle alkalmi színjátszó hely előadásaira, Reményi Ede hegedűművész segélykoncertjére vagy a Nagyerdőre látogattak el, hanem első kézből igyekeztek informálódni a politikai események felől.
A költő Vachott Sándor feleségének emlékirata e tekintetben különös „honleányi” szokást rögzít. „Mit kezdetben csak koronként tevénk, az országgyűlésekre minden nap eljártunk, s élénk részt vettünk mi asszonyok is, érzelmeinkkel legalább, az urak cselekvései – s küzdelmeiben. Egész karaván fiatal s többnyire szép asszony és leány, mentünk együtt párosával a collegium felé, hol a gyűléseket tarták, oly meleg érdeklődéssel, oly lelkesült várakozással, mintha részvétünk a közügyek iránt, döntő hatást idézhetett volna elő….” Csapó Mária feljegyzései jelzik, hogy a rövid sétára annak az „élénk” társaságnak a hölgytagjai vállalkoztak, akik gyakran osztották meg egymással férjeik távollétében is az otthoni gondokat, az anyai és a közéletet támogató gyakorlati teendőket.
Vörösmartyné Csajághy Laura, Petőfiné Szendrey Júlia és Vachottné mellett vélhetően Jókai felesége, a színésznő Laborfalvy Róza is szívesen időzött egymás társaságában. Ideiglenes tűzhelyeik mellett – az írók utcájaként vagy lakhelyeként aposztrofált Csapó utca hol egyik, hol másik hajlékában összegyűlve – nemcsak a családi dolgokat tartották kézben, hanem lengyel-magyar zászlók varrogatásával, sebesülteknek való tépéskészítéssel is foglalatoskodtak, hiszen mindennapos kapcsolatot ápoltak „az összes tábori kórházak főápolónőjévé” kinevezett Meszlényié Kossuth Zsuzsannával.
A férjeiket lelkesítő szavakkal, a rászoruló sebesülteket hasznavehető alkalmatosságokkal (ágyneművel és fehérneművel) támogató irodalmárok feleségei közül Szendrey Júlia alakja sugárzik eleven erővel. Fia, Petőfi Zoltán alig négyhónapos, amikor férje – századosi rangjáról lemondva – az erdélyi hadszíntérre, Bem táborába helyezteti át magát, kis családját pedig Vörösmarty Mihály Csapó utca 16. szám alatti átmeneti szállásán helyezi el. Ebben a lélektani helyzetben elgondolkodtató a honleányi kötelességteljesítés Szendrey Júlia által vállalt példája, aki 1849 áprilisában „testvéri szózatot” intézve a magyar nőkhöz ekképp fogalmazott: „csak úgy legyünk övék (ti. férjeinké), ha ők a hazáé”.
